A rendező, Hoffer Károly, olvasott egy cikket Irena Sendlerről és az általa megmentett gyerekekről, akik “meghaltak azért, hogy utána újra élhessenek”. A történelem olyan lehetetlen helyzetbe sodorta ezt a nőt, hogy emberek sorsáról kellett döntenie, konkrétan arról, hogy meddig tetszhalottak a kicsik, és mikor lesznek újra élők. Tulajdonképpen ez maga a bábművészet: mozgatni egy figurát, aztán amikor elengedjük, akkor pontosan úgy néz ki, mintha semmi élet nem lenne benne.

Van egy háború, mindenki ennek a helyzetnek a kiszolgáltatottja, teljesen függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll, és van egy nő, akinek van egy személyes története, és nyilván hatnak rá a körülmények, de leginkább magával van elszámolnivalója. Háy fantasztikusan ír erről: “Belökött a cellába és rám zárta az ajtót. Visszakerültem a legszűkebb helyre, aminél csak a test szűkebb, a testnél pedig a saját tudatunk, aminek falait senki nem tudja áttörni…Nincs kiút a tudat fogdájából.” Ugyanakkor ez a darab nem Irena Sendler története, élete csak ihletforrásként szolgál egy általánosabb történet kifejtésére. A főszereplő tizenegynéhány karaktert játszik/mozgat a darabban. Úgy meséli el börtönben töltött napjait, s idézi meg emlékképekben egykori tetteit.

Író: Háy János

Dramaturg: Gimesi Dóra

Kísérőzene: Presser Gábor

Tervezte és rendezte: Hoffer Károly

Játssza: Pallai Mara

Produkció: Budapest Bábszínház

16+